Laci elképesztően sokat tett azért (de legalábbis nagyon igyekezett), hogy mi, magyarok ne csak úgy gondoljunk a nyelvre, hogy mit hogyan KELL vagy mit hogyan TILOS használni (ilyenről amúgy elenyészően kevésről tud a nyelvtudomány), hanem csodálkozzunk rá, hogy sok mindent így vagy úgy is LEHET. Meg is kapták ezért Nádasdy Ádámmal a „liberális nyelvész” titulust, amivel szegények pont annyira nem tudtak mit kezdeni, mint amekkora marhaság ez a kategória. Ahogy a nyelv nem javul vagy romlik, hanem: van, úgy a nyelvész sem konzervatív vagy liberális, hanem megállapítja, hogy mik a változások, és – csodálkozva vagy vállat vonva – lejegyzi azokat. Persze közel tízmillió nyelvtannáci országában még nagyon-nagyon sokáig elvárás lesz, hogy Bessenyei Ferenc és Tolnay Klári szerelemgyerekének stílusában kérjük a parizert a boltban (különben meghal a nyelv!), ahogy sokaknak fog még sokáig kéjes örömet okozni a kommentszekciókban, hogy „Ezt így nem SZABAD mondani! ...hiszen a kiváló magyartanárnőm, Gizi néni is megmondta....” Kálmán László az intellektusából adódó végtelen tisztelettel ugyan, de az ilyen gizinéniség ellen igyekezett tűzzel-vassal, de legalábbis tollal-mikrofonnal küzdeni. Nyelvész mivolta is ezt diktálta, de nála egészen biztosan mélyebbről is jött ez: volt benne egy jó adag „miért nem lehet egymást egy kicsit békén hagyni?”-mentalitás is. A nyelvi ügyekben IS. Ahogy megszólalásaiban, Facebook-posztjaiban, közéleti szerepvállalásában is ez vezette. Pengeéles logikával, sokszor nem palástolt felháborodással, ugyanakkor a legtöbb esetben fantasztikus humorral mutatott rá mindig, ha a hatalom vagy közeli emberei – jó szokásukhoz híven – gonoszak és/vagy hülyék voltak. Én, aki főleg szélesebb nyilvánosságnak szánt megnyilvánulásain keresztül ismertem, azt érzem,

Jó ember volt ÉS okos – elég menő kombó ez. Falakat vert szét nyelvi hiedelmeinkben, amiket saját magunknak építünk, és borzasztóan örülünk neki, szinte büszkék vagyunk, hogy nem mehetünk át rajtuk. Kellett ez nekünk, és nagyon ránk fért volna még, hogy rámutasson arra, mit és hogyan csinálunk rosszul, sőt: hogy velünk együtt keresse az utat. Egy gyászoló kommentelő a halálhíre alatt azt írta:

Azt hiszem, a XXI. századi tudós fő ismérve, hogy rég nem gondolja magát minden titkok tudójának. Alázattal fordul tudományterülete felé (Laci igen sok mindenhez értett, de itt és most ez mégiscsak a nyelvészet), meghallgatja mások érveit, akár változtat is a véleményén, és örül annak, ha széles tömegek ismerik meg azt, amivel foglalkozik. Szóval igen, Kálmán László igazi XXI. századi tudós volt. A maga mögött hagyott űrt szerintem nem fogjuk egyhamar felfogni. De mi is a XXI. században élünk, úgyhogy annyit megtehetünk, hogy olvasgatjuk nyelvről szóló írásait a Nyest.hu oldalon és a Qubit-on, és vissza-visszahallgatjuk (tematikusan kereshető) beszélgetéseit a Szószátyár című műsorban a nem kevésbé zseniális Nádasdy Ádámmal, elámulva, hogy mennyire érdekes a nyelv – ha nem vigyázzba állva, mogorván összevont szemöldökkel közelítünk felé.