Volt egyszer egy kis csapat, melynek tagjai szerették a kólát. Iszogatták is eme népszerű üdítő minden piacon megtalálható formáját, aztán hirtelen az asztalra csaptak, összenéztek, és megkérdezték egymástól: te sem érzed benne rendesen a kóladiót, ugye?!

Így hát a társaság fogta magát és nekilátott, hogy létrehozza a saját, jó minőségű kóláját, egyedi ízzel, valódi kóladióval - magyar módra.

Magyarországon kólát készíteni? Ha engem bízna meg ezzel valaki, biztosan körberöhögném. Mégis, hogyan lenne egy magyar kólának sikere a jól ismert, ősidők óta egyeduralkodó márkák mellett?

Itt jegyzendő meg a Tikkadt Szöcske csapatának sikeréhez vezető út első aranyszabálya:

soha nem gondoltak a kudarcra. Soha, egyetlen percre sem, mert azt vallják: csak az sikerülhet, amiben az első perctől az utolsóig, száz százalékban hiszünk.

Pedig voltak ismerőseik, akik aggodalmukat fejezték ki az ötletet illetően.

A vállalkozás alapítói vendéglátói múlttal bírnak. A tulajdonosok egyike élelmiszervegyész, akit hatalmas alkotási vággyal áldott meg az élet, és mindig is érdeklődött a különleges, nem teljesen megszokott ízek iránt. Tulajdonképpen tőle ered az ötlet legelső csírája.

Neumann-Bódi Edit igazgatásával összeállt a team, amelyhez csatlakozott egy mindig telefonon lógó fuvarszervező, egy marketingtudós, na és persze az értékesítők, népszerűsítők - köztük Varga Zoltán, aki e cikk alapjául szolgáló és immár három évet felölelő sztori felidézője.

A teljes mértékben titkos recept kikísérletezése után következett a címke és a név megtervezése. Előbbivel nem volt túl sok gond: a brancs rávetette magát grafikus és tervező ismerőseire, így hipp-hopp, ki is ötölték a magyar kóla látványát. Vicces, egyszerű, közérthető rajzok és feliratok; fiatalos benyomás mindenek előtt.

A név már sokkal nehezebben ment. Olyan kellett, ami igazán egyedi, de humoros is. Olyan kellett, ami közel hozza az embereket. A csapat egyik jóbarátja valóságos küldetésének érezte, hogy segítsen nevet találni a magyar kólának. Felkerekedett, és éjszakáról éjszakára járni kezdte a romkocsmákat, szórakozóhelyeket, hogy arról kérdezgesse az embereket, milyen nevet adnának az itókának.

Végül kikötöttek a Tikkadt Szöcskénél, ami, ahogy ők mondják: kicsi, de nagyot dobbant.

És itt jöhetne a történetnek az a pontja, amikor boldogan hátra dőlünk, hogy csodás, sikerült, megvan, a híre elterjedt, a rendelések özönleni kezdtek. Nos, majdnem így történt, hiszen kapnak jócskán hideget-meleget, de hát tudjuk jól, hogy a magyar virtusban mindig benne van egy kis óbégatás. (Vagy éppenséggel sok óbégatás.) Nem ízlik, nem fog működni, és hasonlók. És hogy a csapat hogyan reagált erre? Szívesen írnék valami elképesztően frappánsat, de a helyzet az, hogy

bólintottak egyet, tudomásul vették, hogy az ízlés mindig is egy szubjektív dolog lesz, és folytatták a munkát.

Partereik száma azóta folyamatosan növekszik, feladataik gyarapodnak, ezzel egyidőben pedig a csapatuk is egyre bővül. Terveik közt szerepel a márka kiegészítése másféle üdítőkkel, de most rendületlenül, szakadatlanul folyik a Szöcske népszerűsítése. Panaszra semmi okuk, hiszen, mint vallják, "a fesztiválok országában" élünk. Mi lehetne ideálisabb terep egy Szöcskének?