A marcipánrózsával kezdődött minden – Bächer Iván jegyzete szerint Szavits Mladen, későbbi nevén Szamos Mátyás, a szegény sorsú szentendrei szerb fiúcska cukrásztanoncként készített először kicsi rózsákat a cukros masszából, egy dán mester hatására. A mesterséget a budai Auguszt, majd a pesti Gerbeaud cukrászatban sajátította el, a rózsával való kísérletezésből pedig kinőtte magát a vállalkozás, amely ma már nemcsak marcipánt gyárt. A vállalkozás családban maradt: a pilisvörösvári vállalatot a harmadik generáció tartja kézben.

Tavaly nyitották meg a Kossuth téri Szamos Today kávézót, emeletén a Csokoládémúzeummal, amely a család tulajdonában lévő impozáns gyűjteményt mutatja be. Szamos Gabriella és férje, Kelényi Gyula több mint 30 éven gyűjtötték a csokoládéfogyasztáshoz kötődő tárgyakat, azonban egyszer csak megtelt a garázs. „Mikor a 96 éves édesanyámat meglátogatta egy vendég, mindig odasúgta neki: >>nem tudja elképzelni, mi van a garázsban. Belépni nem lehet!<<” – mesélte Szamos Gabriella, aki elkísért minket a sajtóvezetésen.

A kiállítást S. Nagy Anikó, a Vendéglátóipari Múzeum egykori igazgatóhelyettese és a kakaó szakértője állította össze. Hat termen át kalauzol minket a csokoládékészítés berkeiben a kakaótermesztéstől elkezdve a csokoládéöntésig. A vezetett csokitúrán kóstolási élménypontokat hoztak létre a termekben, az adott tematikához kötődve. Az első állomáson, ahol kiderül, mi zajlik a termőföldeken, és az egyenlítő vidékein hogyan porozzák kézzel a kakaófa virágait, nyers kakaóbabot kóstoltunk.

A bídermájer „Édes szalon” megidézi a 18-19. századi csokoládéfogyasztási szokásokat, a szép csokoládéskannák, csészék, porcelánok és a forrócsokizás luxusát, amiből mi is ízelítőt kaptunk egy kis fogpiszkálóra szúrt marcipánnal és forrócsokival. A Szamos gyár egyébként Belgiumból importálja a 70 %-os csokoládét, 25 kilós kiszerelésben, az alapanyagként szolgáló pasztillákat is megkóstolhattuk. A kis moziteremben videót is vetítenek az érdeklődőknek, ami a termőföldekre, illetve a belga üzembe kalauzol, és a kakaó összes halmazállapotát megismerhetjük addig, mire mondjuk bonbon lesz belőle.

Egy újabb termékük például a narancs-, meggy-, vaníliás karamell és édes-sós mandulanugát krémekkel töltött Gyöngypraliné, amelyet a boldog békeidőkbeli boltnak berendezett teremben kóstolhattunk meg. Az utolsó teremben, a csokoládéműhelyben pedig amellett, hogy eredeti működőképes gépeket, tejszeparátort, tésztaszaggatót, csokoládébolygatókat vehettünk szemügyre, saját csokinkat is elkészíthettük. A gyár egyik munkatársa, Adél keverte ki nekünk a csokit, a hideg márványasztalon hűtötte le. A masszából saját ízlés szerint mindenki felturbózhatta a saját frissen öntött csokitábláját, például mogyoróval, chilivel, fahéjjal, mazsolával.

A múzeum egyébként kivételes csokoládétörténeti relikvikákat mutat be, rengeteg öntőformát, kávés- és csokizókészleteket, reklámtárgyakat, csokidoboz-galériát olyan fémtárolókkal, amelyek fedelét műalkotásnak beillő festményekkel díszítették.  Itt áll az a 80 kilós marcipán szobor, a „Szép csokoládéslány”, aki 825 órán át készült – ő valós személy volt, aki 20 évvel később hozzáment gazdurához, a herceghez, így vált a csokoládékészítés jelképévé világszerte.